Útinapló, avagy: mi történik az emberi méltósággal?

Tanulmányút a Debreceni Református Egyházmegyében

2022. szeptember 5-én sokunknak korán szólt az ébresztő. Hétfő hajnalban 62 fő indult el a Hadházi Tamás Esperes Úr által szervezett tanulmányútra. A három országot – Szlovénia, Olaszország, Ausztria – felölelő utazás programjaival előzetesen szembesülve sejthető volt, hogy az élmények változatossága egyszerre hoz majd kikapcsolódást, feltöltődést, és tanulást, tapasztalatot.

Napjaink egyik gyakori szófordulata lett a „nehéz idők járnak”. Vírus, háború, válság, megszűnő munkahelyek, egyre nehezedő életfeltételek – minden nap tetten érhető a frusztráltság, a félelem. Mi történik az emberi méltósággal? Mivel a ma embere általában véve úgy tudja, hogy az emberi méltóság nagyban függ az életszínvonaltól, vagy attól, ahogyan bánik valakivel a környezete – és valóban tudunk arról, hogy vannak önhibájukból, vagy önhibájukon kívül méltatlan helyzetben lévő emberek-, ezért a „nehéz idők” miatt relevánsnak tűnik az a megélés, hogy az emberi méltóságunkon egyre inkább csorba esik.

Ezzel kapcsolatosan komoly üzeneteket hordozott számomra az idei tanulmányút.

Első állomásunk Szlovéniában a Szlovéniai Református Egyház garázsból kialakított kicsiny templomában volt, Szentlászlón, ahol a közösség vezetői beszámolót tartottak múltról, jelenről és jövőről. Igen beszédes volt, hogy minden vasárnap 6 istentisztelet követi egymást, amit természetesen ugyanaz a lelkipásztor tart, és a hittanórákért 50 km-t kell utazni. Komoly kihívás a szlovén nyelv megtanulása, ami azért fontos, hogy a vegyes házasságban élő párok mindkét tagja, és egész családja otthonra találhasson a gyülekezetben. Nagytiszteletű úr egy anekdotával érzékeltette, hogyan definiálja ott végzett szolgálata lényegét. Az anekdota így hangzik: A székely bácsit megkérdezik arról, hogy iszik-e a hal vizet. A válasz: – Azt nem tudom, hogy iszik-e vizet, de hogy a lehetősége megvan rá, az biztos. Miután megmosolyogtuk az anekdotát, egészen komolyra fordult a szó. Nagytiszteletű úr elmondta, azt tartja a legfontosabbnak, hogy őáltala elérhető legyen az evangélium Szlovéniában is minél több ember számára – hogy minél több mindenki számára adott legyen a lehetőség, hogy közelebb kerüljön Istenhez. A jó hangulatú, bensőséges látogatás után tovább haladtunk Ljubjanába – a szeretet városába, a fiatal szlovén köztársaság fővárosába, amelynek közepén áll a Sárkány híd. Neve arra utal, hogy hídfőit sárkányok díszítik. Egy ősi legenda miatt maradt meg a szokás, miszerint a szerelmesek a sárkány jelenlétében valljanak szerelmet egymásnak, majd egy szomszédos hídra átsétálva szerelem lakat is kerülhet pecsétül a fogadalomra.

Mi történik az emberi méltósággal? Idegen környezetben, legendák és hiedelmek között szól az evangélium – magyar nyelven. Amikor megértjük Isten alapvető szándékát, ami nem más, mint az, hogy az evangélium minden emberhez eljusson, és megértjük, hogy Isten mindezt azért teszi, mert nem akarja nélkülünk eltölteni az örök életet – ez olyan tartást ad, hogy nem kérdés már, hogy mitől, vagy inkább Kitől is függ az emberi méltóság.

Második napunkon a postojnai cseppkőbarlangba érkeztünk, ami része az UNESCO világörökségének. Itt fedezték fel, hogy tévhit az, hogy a barlangokban nincs élet – és elkezdték kutatni a barlangok élővilágát. A barlangi túra egy részét vasúton tettük meg, de bőven volt lehetőség gyaloglásra, sőt barlangi hegymászásra is. A barlang több kort megélt – a falakon a 13. századból is vannak feliratok, de az első barlangvasút sem a közelmúltban épült, hanem a 19. század második felében. Rácsodálkozhattunk az orosz katonák által épített hídra, a Nagyteremre, a Vörösteremre, a Fehérteremre, amelyek a neveiket nyilvánvalóan a cseppkövek színéről kapták. A felszínre felérve, kívülről rátekintve a sziklákra, egészen különleges volt belegondolni, milyen izgalmas világ húzódik a föld alatt, és mekkora ajándék, hogy ismerhetjük ezt a világot.

Délutánra érkeztünk az Olaszországban lévő Riminibe, ahol a tengerparthoz közel lévő szállodában a szobák elfoglalása után a naplementét már a tengerből, fürdőzés közben nézhettük meg. Alföldi emberként a hullámok erejével, a tenger végtelenségével szembesülni, az időnként egy-egy társunkat megcsípő medúzákkal testközelből találkozni, kagylót gyűjteni, kicsit gyermekké válni, magunkat a természet csodáinak átadni – egészen pihentető volt.

Mi történik az emberi méltósággal? Nem csupán a fizikai mélységeknek, mint például egy barlangnak van története, hanem a lelki mélységeknek is. És ahogyan a fizikai valóságot Isten gondolta ki, és alkotta meg, a lelki, szemmel nem látható valóság keletkezése, a mélységeink eredete, azok története és célja is Isten kezében van. A csorbát szenvedett emberi méltóság gyógyul, amikor a mélységek csodáiban és az embernél nyilvánvalóan erősebb, embert elborítani tudó hullámok erejében felfedezheti a Teremtő Istent – mikor megláthatja, hogy Isten rendjében mindennek – az embernek magának is – helye van.

Harmadik napunkon láthattuk San Marinot, a világ legkisebb és legrégebbi köztársaságát. Már 301 óta ebben az államformában működik, Olaszország határain belül, de önálló államként. Idegenvezetőnk tájékoztatása tartalmazott politikai információkat is – pl. az elmúlt években San Marino leépítette a banki rendszerét, nehogy a „túl sok” bank jelenléte gondot okozzon az Olaszországgal való kapcsolatában. A köztársaság, amely félévente új vezetőt választ, a békés egymás mellett élés mentén folytat politikát. A békesség fennmaradásának időnként a háttérben maradni tudás az ára.

Ezt megállapítva méltatlannak tarthatjuk azt, hogy egy állam, amely kis Svájc-ként volt-van jelen Olaszországban, letesz a saját előre haladásáról azért, mert másokra tekintettel akar lenni. De ha mindezt épp a méltósága megőrzése érdekében teszi, amely a függetlenségéből fakad – ez a nézőpont mindjárt másképpen világítja meg a békességre nagy óvatossággal vigyázó döntéseket.

Negyedik napunkon Ravennába és Velencébe vezetett az utunk. Ravenna, amelynek épületei bővölködnek bizánci és ókeresztyén mozaikokban, és ahol Dante sírja van, lélekemelő időutazással kínált meg minket. Velence pedig, a maga páratlanságával, épületei, sikátorai, gondolái mellett egy lelkes és minket sok információval ellátó idegenvezető által nyűgözött le bennünket. A Szent Márk tér, a Dózse-palota, a Sóhajok hídja, vaporettók, mint vizen közlekedő menetrendszerinti járatok különleges hangulata egy délután alatt esszenciális ízelítőt adtak Velencéből. Sötétedéskor köszöntünk el Velence oroszlánjától, amely Márk evangélistát jelképezi, és mindenütt emlékeztet arra, amire idegenvezetőnk is felhívta a figyelmet, hogy a köztudatban ugyan Velence a szerelem városa, de valójában a vallásosság városának kellene mondanunk.

Ötödik napunkon Mestréből elindulva, ahol a szállásunk volt, elértük az Isonzó folyó völgyét. Visintiniben felkerestük a magyar kápolnát, amelyet Gyulafehérvár püspöke és Doberdó polgármestere nyitottak ki nekünk, és egyben fogadtak bennünket, hogy ne csupán elhelyezhessük kívülről a koszorúnkat, hanem belülről is megtekinthessük az emlékhelyet. A 90. zsoltár, a Himnusz és a Székely himnusz eléneklése után, a közben erősen megeredt esőben sétáltunk vissza a buszhoz. Az időjárás méltóképpen igazodott hozzánk a megemlékezésben.

Mi történik az emberi méltósággal? Amikor évezredek, évszázadok felemelő vagy lesújtó eseményeire tekintünk, felfedezhetjük, hogy a történelem nem egy tőlünk távoli, magasztos valóság, hanem olyan valami, amelynek mi is szerves részei vagyunk. Folytatunk megkezdett történeteket, és folytatása lesz az általunk megkezdett történeteknek is. Emberi méltóságunkat nem az adja, hogy mi mindent tudunk felmutatni, hanem az, hogy ami a történelem soron következő fejezetében minket ér – abban hogyan tudunk megállni.

Ötödik napunk délutánján, és a hatodik napon ismét a természet szépségei nyűgöztek le bennünket. Szlovéniában a Bledi-tó közepén álló szigethez hajókáztunk, és felmentünk a magaslaton álló templomhoz. A kedves szokásnak, amely elsősorban esküvőkhöz kötött, hogy a vőlegénynek fel kell vinnie a templomhoz vezető kilencvenkilenc lépcsőfokon menyasszonyát, tanúi lehettünk, ugyanis egy magyar pár érkezett éppen az esküvőjére. De ezt megelőzően – esküvő nélkül is – csoportunk is tisztelgett ez előtt a hagyomány előtt, amikor is egyik kedves lelkészkollegánk feleségét vitte fel az ölében a magaslatra.

Ezután Ausztria, Karintia, még pontosabban Klagenfurt felé vettük az irányt. Itt volt a szállásunk, majd reggel visszafordultunk, hogy felmenjünk a Gerlitzen csúcsra, amely 1909 méter magasan van. Két felvonóval jutottunk el a „felhők fölé”. A szemet gyönyörködtető és szívet nyugtató kilátás mellett a hegyi erdő mély csendje is különleges élményt nyújtott.

Itt éltem meg azt, hogy akármi is tépázza az emberi méltóságomat, napjaink emberének méltóságát, az Isten-dicsőítés mindent képes helyreállítani. Rendet rak a prioritásaink között, máshová teszi a fókuszunkat, elvon minket azoktól a dolgoktól, amelyek hívják ugyan a figyelmünket, de növelik a frusztráltságunkat. Az Isten-dicsőítés olyan gyermekiséget enged megélni, amely megélés nem gyengeséggel, hanem épp a végtelen erő érzésével párosul, hiszen a végtelen és hatalmas Istenhez kapcsolja az embert.

Szégyen nélkül engedtem, hogy könny szökjön a szemembe, ahogy elindult bennem az ének: „Nagy Istenem, ha nézem a világot, melyet teremtett szent legyen szavad, ha itt a földön millió lényt látok, kiket igazgatsz, táplálsz egymagad, szívem feléd ujjong örömtele, mily nagy vagy Te, mily nagy vagy Te, szívem feléd ujjong örömtele, mily nagy vagy Te, mily nagy vagy Te.”

Ez a hat nap különleges példa a tapasztalati tanulásra. A reggeli áhítatok, a közös éneklés, a beszélgetések egészen egyszerű és komplexebb dolgokról, a látnivalókkal kiegészítve bőven adtak számunkra feldolgozni való élményt és információt. Miközben gazdagodtunk élményekben, lehetőségünk volt az emberi méltóságra vigyázó, vagy a már csorbult emberi méltóságot helyre állítani és gyógyítani képes Istennel találkozni.

Hálásan köszönjük az utat és a szervezést a Debreceni Református Egyházmegyének, és kívánom, hogy az úton tapasztaltak szolgáljanak Isten dicsőségére.

Nagy Dánielné Szerencsi Erika
lelkipásztor – Db-Ondód-Macs