“… az enyém vagy, ismerlek”

Áldás Békesség!

Tripsó Tibor vagyok, 1972. augusztus 12-én születtem Debrecenben, református család második fiúgyermekeként. Konyár községben kereszteltek meg, ott is nőttem fel szeretetben. A családomban az anyai nagymamám volt az, aki igazi szőlővessző volt a szőlőtőkében, az Úr Jézus Krisztusban. Gyerekként azt láttam, hogy benne van valami más, mindig nyugodt, mindig szeretetet sugároz, és mindig van nála egy fekete könyvecske. Ő volt az, aki nagyon sokat imádkozott értünk. Most már tudom, miért.

Aztán teltek-múltak az évek, felcseperedtem, Debrecenbe kerültem, itt töltöttem el a középiskolás éveimet. Ebben az időben benne voltam mindenféle „világi jóban”, ami az új emberem szerint már nem igazán jó. Sok munkát kipróbáltam, voltam asztalos, kereskedő, területi képviselő és egyebek. Jelenleg már több mint tizenöt éve ingatlanértékesítő vagyok.

Krisztusi korba lépve, a harmincharmadik születésnapomon az Úr úgy gondolta, hogy ad mellém egy igaz társat Hegedüs Henrietta személyében, akivel elindulhatunk egy közös és keskeny úton, ami az életre visz bennünket. Két gyönyörű gyermekkel is megajándékozott bennünket, akik 2014 Pünkösdjén lettek megkeresztelve. A nagyfiam Bence huszonöt éves, Békés városában él, ott kézilabdázik és dolgozik. A kislányom Panna, tizenöt éves és a Debreceni Református Kollégium Dóczy Gedeon Református Gimnázium kilencedikes tanulója.

A Debrecen-Szabadságtelepi gyülekezet gondnoka vagy. Hogy kerültél kapcsolatba a gyülekezettel, mióta vagy gondnok?

Szeretett otthonunk Debrecen-Apafán van, természet közeli helyen, ahol sok állat és növény környezetében élünk boldogan. Ebben a kedves otthonban történt, 2014. október 05-én reggel, hogy ébredésem után egy olyan ébredés következett, ami egy ember életében egyszer van, kinek előbb, kinek utóbb, sajnos van, akinek soha. Szóltam a családomnak, hogy öltözzenek, templomba megyünk. Néztek rám furcsán, de egyáltalán nem tiltakoztak. A kérdésük csak az volt, hogy hová menjünk. A Debrecen-Szabadságtelepi Református Egyházközség templomába vezérelt bennünket az Úr, ahol már az első istentisztelet alkalmával megértettem, mi volt az a hiány, mi volt az az űr a lelkemben, amit mindenféle dologgal próbáltam betölteni fiatal korom óta, de semmi nem illett bele, mert ez az űr csak Krisztussal tölthető be. Alig vártam a következő vasárnapot, hogy ismét hallhassam az élő igét, s azóta is minden alkalommal vágyakozva megyek Isten igéjét hallgatni, befogadni, hazavinni és megcselekedni.

Ebben a gyülekezetben fogadtunk örök hűséget egymásnak, és itt konfirmáltunk feleségemmel közösen, és ha időnk engedte minden gyülekezeti alkalmon nagy szeretettel szolgáltunk. Az Úr megáldott engem a főzés művészetével, amit igyekszek kamatoztatni a gyülekezeti összejöveteleken. Nyolc éve az énekkarnak is oszlopos tagja vagyok, és örvend a szívem, mikor énekszóval dicsérjük az Urat. Alapító tagja vagyok gyülekezetünk néptánccsoportjának, és immáron két alkalommal meg is örvendeztettük táncunkkal a gyülekezeti tagjainkat a „Szépkorúak délutánján”.

A gyülekezet jóindulatát elnyerve, 2017-ben presbiternek választott a gyülekezet, 2020-ban pedig az a megtiszteltetés ért, hogy gondnokjelölt is lettem. Hárman indultunk a választáson, két áldott testvéremmel, akik azóta is nagy segítségemre vannak. Már itt megmutatkozott milyen jó közösségben vagyunk, hogy ilyen szeretetben tud lemenni egy választás, mert nem egymás ellen indultunk, hanem önzetlenül egymást biztatva és segítve. Aztán úgy gondolta az élő Isten és a gyülekezetem, hogy engem bíz meg ezzel a megtisztelő és felelősségteljes szolgálattal, én leszek a Debrecen-Szabadságtelepi Református Egyházközség főgondnoka. A választás és így a beiktatás is csúszott a világjárvány miatt, mivel templomunk kapuja is sokáig zárva volt. 2021. január 01-től végzem a gondnoki szolgálatot szeretettel és Isten segedelmével.

Hogy látod a lelkész és gondnok kapcsolatát? Mit jelent számodra a gyülekezet vezetése?

Egy gyülekezet életében rendkívül meghatározó és különösen fontos kérdés, hogy milyen kapcsolatban van egymással a lelkész és a gondnok. A jó kapcsolat és az Istentől elkért egymás iránti tisztelet és alázat, az egymásért való imádság mindenképpen a gyülekezet épülését és szépülését szolgálja. A Szabadságtelepi Református Egyházközség lelkipásztorával, Nagy Gáborral kezdettől fogva nagyon jó kapcsolatban vagyunk. Már az első találkozásunk alkalmával megkérdezte, hogy honnan jöttünk, kik vagyunk és elmondta, hogy nagy szeretettel vár bennünket máskor is. Aztán nála konfirmáltunk, nála fogadtunk örök hűséget a feleségemmel az Úr színe előtt, és ő vezetett bennünket Isten segedelmével a megtérés útjára. Mondhatom azt, hogy a sok együtt töltött idővel és közös szolgálattal jó baráti, testvéri viszony alakult ki közöttünk. Minden fontos dolgot megbeszélünk, és próbálunk úgy együtt dolgozni, hogy az a gyülekezetünk érdekeit, és a Szentháromság Istent szolgálja. Nagyon fontosnak tartom az egymás segítését akár fizikailag akár lelkileg van rá szükségünk, ami azt hiszem, nálunk nagyon jól működik. Tiszteletes úrban, olyan embert ismertem meg, akire mindig és mindenben számíthatok, és természetesen ez kölcsönös. Rám is számíthat feltétel nélkül mindenben, amiben tudok segíteni. A legfontosabb feladatunk, hogy Isten országát, és a gyülekezetet építsük. De ha kell, tűzifát vág velem, ha kell, szénát pakol, ha kell, együtt örül velünk, s ha kell, együtt sír és vigasztal. És természetesen ezt az önzetlen segítséget a gyülekezettel szemben is gyakorolja. Volt olyan alkalom, hogy egy volt presbiter testvérünknek térkövet raktunk le az udvarában, mert ő már nem bírta, volt olyan, hogy egy kórházból hazatérő testvérünknek a szobája kifestésében segítettünk és még sorolhatnám, hosszú lenne a lista. Nagyon fontosnak tartom azt, hogy ne akarjon sem a lelkész, sem a gondnok uralkodni a másikon és a gyülekezeten sem, mert tudjuk, nekünk egy az Urunk és Őt kell szolgálnunk tejes szívünkkel és teljes lelkünkkel, és ha ez így van, akkor minden szépen és ékesen működik. A kettőnk kapcsolata a gyülekezetre is kivetítődik, és ha azt látják a testvéreink, hogy milyen jó kapcsolatot ápol a lelkész és a gondnok egymással és másokkal is, az példaértékű és építő a gyülekezet számára. Ha ez nem így van, mert valljuk be, van ilyen is, és nem egy igába állnak be az egyházközség vezetői, hogy közös erővel az Úrra figyelve húzzák a gyülekezet szekerét, akkor azt érezni fogják a gyülekezet tagjai is, és ott nem épülés, hanem hanyatlás fog elindulni. Természetesen még nekem is sok tanulni valóm van, hiszen két éve gyakorlom a gondnoki teendőket, és biztos vagyok benne, hogy sokat hibázok, és sok-sok tapasztalatot kell még szereznem. De arra törekszem, hogy jó gondnoka lehessek a Debrecen-Szabadságtelepi Református Egyházközségnek, és úgy érzem, hogy Tiszteletes úrtól és a nagy családomtól, a gyülekezettől is rengeteg segítséget kapok ennek érdekében, és folyton-folyvást kérem a mi Urunk Jézus Krisztust is, hogy Ő legyen a legfőbb segítségem.

Az idén presbiterválasztás lesz. Mit gondolsz a presbiterek feladatáról? Milyen a „jó presbiter”?

Pál apostol szavaival kezdeném, aki így fogalmazta meg a presbiterek feladatát: „Legeltessétek Isten közöttetek levő nyáját, ne kényszerből, hanem önként, ne nyerészkedésből, hanem készségesen, ne is úgy, mint akik uralkodnak a rájuk bízottakon, hanem mint akik példaképei a nyájnak.” (1 Pt 5,2-3)

Presbiternek lenni nem csak egy jól hangzó titulus és emelt fővel járás, hanem kőkemény szolgálat! Szolgálat a teremtő Istennek és a gyülekezetnek egyaránt. Nem azért kell presbiternek lenni, hogy felnézzenek rám, és az első padsorokban ülhessek. A legnagyobb dicsérete egy presbiternek az, hogy részt vehet Isten országának építésében.

Ne kényszerből, hanem önként! Ne azért vállalja el valaki ezt a szolgálatot, mert nincs más, és rá erőszakolják. De amúgy nincs semmi kedve az egészhez, de elvállalja, mert azt mondták neki, hogy nem kell ott csinálni semmi különöset, csak annyi változás lesz, hogy elől ülsz. Mennyivel más, mikor önként, tele vággyal a szívében kezdi el ezt a felelősségteljes szolgálatot valaki, és alig várja, hogy szolgálhasson a gyülekezetben és boldogság önti el a lelkét, amikor egy kedves öreg gyülekezeti tag ennyit mond: Köszönöm!

Ne nyerészkedésből, hanem készségesen! Ne is azért vállalja el valaki, mert úgy gondolja, hogy ha presbiter leszek, akkor kiemelt személy lesz belőlem és könnyebben elérek majd egyéni célokat a gyülekezetben és a világban is, mert befolyásosabb emberek között mozgok és hasznot húzhatok belőle. Legyen készséges, aki mások kívánságát kérését örömmel teljesíti, akit jó érzéssel tölt el, ha más hasznára lehet. Figyeljen oda a gyülekezet tagjaira, hogy kinek miben segíthet. Van, akinek már az is nagy segítség, ha meghallgatja valaki a nyűgét baját, de ha készségesen valamit még tesz is érte, nem marad el a hála, és ez az Úrnak is tetsző cselekedet.

Ne is úgy, mint akik uralkodnak a rájuk bízottakon! Emberekből vagyunk, és amikor elér bennünket egy ilyen titulus, nagyon vigyázni kell arra, hogy nehogy visszaéljünk ezzel a kinevezéssel és azt higgyük, hogy mi már vagyunk valakik és elkezdünk uralkodni a testvéreinken. És mindent jobban tudunk, mert mi vagyunk a presbiterek, és nekünk ne mondja meg senki, hogy mit, hogyan kell csinálni. Minden presbiternek meggyőződése kell, hogy legyen, a gyülekezet választása által maga az Úr hívta el erre a szolgálatra, és nem azért, hogy uralkodjon rajtuk, hanem azért, hogy az egész gyülekezet alázattal szolgálják Isten dicsőségére.

Hanem mint példaképei a nyájnak! Egy jó presbiter példakép kell, hogy legyen a gyülekezet előtt. Úgy kell, hogy szolgáljon, ha egyszer véget ér a szolgálata vagy a földi pályafutása, ne úgy emlékezzenek rá, hogy ő is egy volt a presbiterek közül. Hanem úgy beszéljenek róla akár titulus nélkül, hogy emlékeztek „Józsi bácsira”, aki fiatalon milyen sok mindent megtett a gyülekezetért, erejét, idejét nem kímélve menyit segített a lelkésznek, a gondnoknak, és a testvéreknek. Sokat köszönhetünk neki, hogy ilyen szépen épült a gyülekezetünk és ez által Isten országa is. És amikor már ereje meggyengült akkor is mindig mosolygott és mindig volt mindenkihez egy kedves szava, rá mindig számíthattunk. Milyen jó, hogy általa jutottam el ebbe a templomba és neki köszönhetem az üdvösségem útjának első lépéseit. De jó volt mikor a konfirmációs vizsga előtt egy biztató Igével ált elő és máris nyugodtabb lélekkel álltam ki a gyülekezet elé. És milyen jó, hogy ő ilyen volt és tudhatjuk, hogy Istennek tetsző életet élt, és ha már nincs is közöttünk tudjuk, ő már megkapta a neki járó jutalmat, az örök életet. Szeretnék én is így élni és én is olyan lenni, mint ő volt.

Na, ilyen egy jó presbiter! Természetesen tudom, Isten országának tagjai, így a presbiterek sem egyformák. Egyiknek ilyen adománya (talentuma) van, a másiknak olyan. Különbségek vannak, viszont ettől az Istentől kapott változatos ajándékok birtokában együtt kell szolgálniuk az Urat a többi tag javára és üdvösségére. Mi is választás előtt állunk, és imádságban kell hordoznunk ezt a nem kis felelősséggel járó titulus betöltésére elhívott testvérek nevét, hogy egyszer majd így szóljon hozzájuk a Teremtő Istenük: „Jól van, jó és hű szolgám, a kevésen hű voltál, sokat bízok rád ezután, jöjj, és osztozz urad örömében!” (Mt 25,21)

Tudjuk, hogy komoly próbatétellel nézett tavaly szembe a gyülekezeted. Hogy éltétek meg ezt, jelent ez feszültséget a gyülekezetben, vagy éppen összekovácsol benneteket?

Sajnos a gyülekezetünk életében, és jómagam életében is komoly próbatételekkel kellett szembenéznünk 2022-ben. Kezdődött márciusban édesanyám halálával, aztán még fel sem tudtam ocsúdni a gyászból, júliusban az én drága feleségemet szerette magához az Úr Jézus Krisztus. Én hiszem és vallom, hogy ők már az örök boldogságban vannak, és azt is tudom, hogy az Úrban haltak meg. De a hiányuk elviselhetetlen lenne, ha nem kapaszkodhatnék a mennyei Atyámba az Úr Jézus Krisztus által, és a gyülekezetembe, akik együtt gyászoltak, gyászolnak velem.

2022. november 7-én pedig a szeretett templomunkban történt tűzeset egy elektromos zárlat miatt, ami közel százmilliós kárt okozott a templom belsejében. Hálát adunk az Úrnak, hogy minden zárva volt, mert azt mondták a tűzoltók, hogy ha egy ablak is nyitva lett volna vagy berobban, és oxigén jut be a templomtérbe, akkor semmit sem tudtak volna tenni, csak végignézni, hogy lesz az enyészeté a lelki otthonunk.

A tűzeset után, véleményem szerint nem feszültség, hanem elkeseredés és bánat ütötte fel a fejét a testvérek között, ami teljesen normálisnak mondható. Pár hétre rá szerveztük a nálunk már hagyományosnak mondható, szépkorúak délutánját, ahol az idős testvéreinket szoktuk megörvendeztetni egy kis műsorral és finom vacsorával. Ezt most sokan le akarták mondani, mert ilyen szörnyűség után nincs helye ilyen ünneplésnek. Tiszteletes úrral azonban úgy láttuk jónak, hogy megtartjuk az alkalmat, mert bármi történt is, a gyülekezeti életnek folytatódnia kell. Kinek lenne kedves az, ha meghanyatlunk, siránkozunk és bezárkózunk, és hagyjuk a gyülekezetet lemorzsolódni? – fogalmazódott meg bennem a gondolat. Tudjuk, hogy ennek csak a sátán örvendezett volna, de nagyon!

A tűzeset óta a szomszédos Szent István Király Római Katolikus Templomban tarthatjuk a vasárnap délelőtti és ünnepi alkalmainkat. Nagy öröm látni, hogy ugyanolyan létszámmal jelennek meg a testvéreink, mintha otthon lennénk. Nagyon sokan a tudtunkra adták, hogy mindenben számíthatunk rájuk, ami erejükből telik, és ez az adományokban is megmutatkozott. Nem egy gazdag városrész a Szabadságtelep, de eddig több mint tízmillió forint gyűlt össze a gyülekezeti tagjainktól, akik nagyon nagy szeretettel adnak, és sokan kihangsúlyozzák, hogy még fognak adni a jövőben is, ahogy erejükből telik. Azt tapasztaltam meg a gyülekezetünkben, akár a saját gyászomban is, hogy a testvérek egy emberként álltak mellém, és mindenben segítettek, lelkileg, fizikailag, anyagilag, ki hogyan tudott. Úgy éreztem és érzem, hogy egy hatalmas család áll mögöttem, akik imádkoznak értem, vigasztalnak és szeretnek. A tűzesetnél is ezt az összetartást és összekovácsolódást tapasztaltam.

Természetesen mindenki nagyon várja, hogy mikor költözhetünk vissza a mi gyönyörű kis templomunkba és mindenki érdeklődik, hogy történt-e már valami a felújítás érdekében, de egyelőre, sajnos, még fizikailag nem sok minden. Az igazságügyi szakértő még most fogja befejezni a munkáját és azután meglátjuk, hogy a biztosító hogyan áll hozzánk.

Az árajánlatok folyamatosan érkeznek befele kisebb és nagyobb cégektől. Ha mindegyiket megkaptuk, utána fog dönteni a presbitérium, hogy melyik opciót válasszuk. Még nem tudjuk miből és hogyan fog végbemenni ez a nagy munka, de azt tudjuk, hogy „akik az Urat szeretik, azoknak minden a javukra van”. Ebben bízva, és nem elkeseredve indulunk a cél felé, hogy megújuljon a nagy családunk szeretett lelki otthona, a Debrecen-Szabadságtelepi Református Egyházközség temploma, ahol megújult szívvel és összekovácsolódva adhatunk hálát a mi gondviselő Jó Atyánknak.

Mi a kedvenc igéd? Mit mond neked?

„Ne félj, mert megváltottalak, neveden szólítottalak, enyém vagy!” (Ézs 43,1)

Ebben a mai világban rengeteg olyan dolog és történés van, ami félelemre adhat okot. Nem kell messzire menünk, a szomszédban háború dúl, földrengések sújtják a világot, emberek által kreált vírusok pusztítják az emberiséget, és még sorolhatnám, mennyi gonoszság történik mindenfelé. A sátán nem alszik, és tesz róla, hogy legyen mitől féljünk, mert ő ebben leli örömét. De itt van ez a csodálatos Ige, amit ha komolyan veszünk, nincs mitől félnünk, ha elfogadjuk az Úr Jézus Krisztust megváltónknak, akkor név szerint ismer bennünket a Mennyei Édesatyánk, és az Övé vagyunk testestől-lelkestől. Még az elmúlástól sem kell félnünk, hiszen akinek az élet Krisztus, annak a halál is csak nyereség.

Egy dologtól kell félni, ha halogatjuk az Úrral való találkozást, hiszen senki sem tudja, mikor jön el az az óra, és mikor kell átlépnünk a földi elmúlás kapuját. Megtapasztaltam ezt az én drága feleségem példamutató halálában. Nem mindegy, hogy megyünk el. A legnagyobb szenvedések közepette is az Urat dicsérve, tudva azt, hogy a halál csak egy kapu az örökkévaló csodálatos élet felé, vagy félve, rettegve az Urat nem ismerve. Volt, amikor sírva kérdeztem tőle a halálos ágya mellett térdepelve, hogy mi lesz velünk drága szerelmem? Ő vigasztalt engem, simogatta arcomat és azt mondta: „Ne félj, az Úr majd megerősít, meglátod. Tejes szívéből várta az Urat és kérte: Uram, vigyél magaddal, úgy futnék, rohannék Hozzád, úgy szeretnék már Neked szolgálni, nem kell már nekem ez a földi test, szabadíts meg, kérlek!” És úgy ment el, hogy összekulcsoltuk a kezünket, elkezdtem a Mi Atyánkat, és az ÁMEN volt az a végszó amikor vissza adta lelkét a teremtő Istenének. Ez jelenti azt, hogy az enyém vagy, ismerlek, megváltottalak és hazaviszlek. Féltő szeretettel kérek mindenkit, vegyük komolyan az Úr dolgait minden időben, fiatalon és öregen, hogy megtapasztalhassák azt, milyen megváltottnak lenni, ingyen kegyelemből az Úr Jézus Krisztus által!

Tripsó Tibor főgondnok

(Debrecen-Szabadságtelep)