Gyülekezeteink
- (2) „Hangosan kiáltok az Úrhoz…” (Zsoltárok 142)Hangosan kiált a zsoltáros (2). Börtönben van (8). Átvitt értelemben és szó szerint is valós és súlyos helyzet ez. Az emberlét „eleve” börtön. Ez csak sokszorozódik, amikor bilincseink láthatóvá is lesznek. Vannak olyan testi és lelki fájdalmak, olyan élethelyzetek, amikor már nem lehet titkolni a szenvedést, bármennyire viselkedik is az ember. Az emberlét gyötrelme azonban hangosabb a hangos felkiáltásnál, mert szótlanul hangos igazán, és nem konkrét fájdalmakhoz köthető, hanem folyamatos. A „soha nem panaszkodott” szlogen hazugság. Aki soha nem panaszkodik, az szenved a leginkább, mert az befelé kiált. Nem szabad befelé kiadni a panaszt, mert azzal magunkat tesszük tönkre; – de kiefelé sem szabad kiadni a panaszt, mert azzal a környezetünket tesszük tönkre. Ki kell adni a panaszt, de Urunk előtt; – Isten elé odavihetünk mindent (3). Amikor elcsügged a lelkünk, Ő akkor is ismer, megismer, „elismer” bennünket, nem vet el (4). János 21,15–19 350. dicséret Április 25. – A teljes igemagyarázat (2) „Hangosan kiáltok az Úrhoz…” (Zsoltárok 142) Az emberlét mélységeit és magasságait érintik ezek a PANASZZSOLTÁROK. – 1. Segítség kérése (2–4). Hangosan kiált a zsoltáros (2). Börtönben van (8). Átvitt értelemben és szó szerint is valós és súlyos helyzet ez. Az emberlét „eleve” börtön. Ez csak sokszorozódik, amikor bilincseink láthatóvá is lesznek. Vannak olyan testi és lelki fájdalmak, olyan élethelyzetek, amikor már nem lehet titkolni a szenvedést, bármennyire viselkedik is az ember. Az emberlét gyötrelme azonban hangosabb a hangos felkiáltásnál, mert szótlanul hangos igazán, és nem konkrét fájdalmakhoz köthető, hanem folyamatos. A „soha nem panaszkodott” szlogen hazugság. Aki soha nem panaszkodik, az szenved a leginkább, mert az befelé kiált. Nem szabad befelé kiadni a panaszt, mert azzal magunkat tesszük tönkre; – de kiefelé sem szabad kiadni a panaszt, mert azzal a környezetünket tesszük tönkre. Ki kell adni a panaszt, de Urunk előtt; – Isten elé odavihetünk mindent (3). Amikor elcsügged a lelkünk, Ő akkor is ismer, megismer, „elismer” bennünket, nem vet el (4). – 2. Panasz (4–5). Tőrt vetettek a zsoltár írójának, és ott hagyták egyedül. Nincs mit szépíteni: az élet csupa tőr. Ezek jó részét egymásnak vetjük. De nagyon sok tőr „csak úgy” van; – mint a betonból kiálló apró drótdarab, aminek nekimegyünk, és felhasítja a lábunkat; – mint a deszkából kiálló rozsdás szög; – mint a Balaton medrében megbúvó éles kő, amelyre rálép a boldog strandoló, és volt már, akinek olyan sérülést okozott, hogy majdnem belehalt. A „hasadt” világ, a „halálos” világ része ez. A megváltás után kiáltó világ tele van tőrrel. Az is valóság, hogy aki bajban van, az emberileg egyedül marad. Egy rákos beteg mondta nekem: ezen a küzdelmes pályán egyedül vagyok, ti csak „drukkolhattok”, bármennyire segítetek. Az a baj, hogy már annyira érzéketlenek és önzők vagyunk, hogy már nem is drukkolunk; – csak mondjuk, hogy imádkozunk, de nem könyörgünk igazán. Arra gondoltam, hogy vannak olyan hivatások, amelyek minden mást kivesznek a kezünkből, hiszen csak a hivatásunknak élhetünk, nincs idő és lehetőség másra… Ha innen kilöknek, semmink nincs: Csak az Úr! Isten mindent kivesz a kezünkből, mindent megtanít elengedni, hogy ne maradjon senki más, csak Ő! Ez nehéz lecke, de így van jól. – 3. Kérés (6–7). Kétségbeejtő a zsoltáros helyzete, mert az ellenség hatalmasabb nála, a tőr durvább (7). Helyzetünk azonban csak emberi szemmel kétségbeejtő. Isten szemével nem az. A hit pedig nem más, mint az, hogy Isten szemével képes nézni a dolgait, a helyzetét az ember. Isten megmutatta a megoldást, Jézus Krisztusban. – Ez kegyes sablonos válasz, mindenre ez a válasz! – mondta nekem egyszer valaki. – Igen, mindenre csak ez a válaszunk. Van sok más válasz is, és megzabálja őket a rothadás (Róma 8,21). Ő hatalmasabb minden hatalomnál, Ő kegyelmesebb minden durvaságnál, Ő aláhajlóbb minden elesettségnél… – 4. Fogadalom (8). Isten „serege” azokból áll, akik megismerték ezt a szabadítást, és ezért magasztalják az Urat. Ez a magasztalás látható az istentiszteleti összegyülekezésben. Igen, ez a „demonstráció” fontos. Ez a magasztalás azonban több ennél, mert ebben a magasztalásban ott feszül az emberlét örök kiáltása a megváltó Úr felé. Itt ugyanis mindig szaggat a fájdalom, gyötör a kétség. – 5. Elém került egy régi filmfelvétel, 1908-ból. Katartikus élmény volt. Lev Nyikolajevics Tolsztoj gitározik és bluest énekel, angolul; – profi gitáros és énekes. Egy mítosz ő, és most ott látom a filmkockákon hús-vér emberi mivoltában. Egészen közelről mutatják a szemeit, arcát, kezeit. A jellegzetesen tankönyvízű ruháján, sapkáján, szakállán túl látjuk az eleven embert, aki élt, örült, szenvedett, gyötrődött, keresett, kiáltott, félt, meghalt. Ő mindezt le is írhatta nekünk. Már régóta nincs itt. Egész életében kiáltott, mint a blues; – ember volt, és Istent kereste. Az Isten talál meg bennünket. Kiáltásunk is már az ő kegyelme.